„Tapasztalatszerzésnek tökéletes volt”

Egy kemény januári előválogató után a BME négy fős hallgatói csapata kijutott a BRICO, The Nordic Steel Bridge Competition nemzetközi hídépítő versenyre Tallinnba, amit idén másodszor rendeztek meg. Sajnos a verseny nem alakult a csapattagok, Vajda Noémi, Borsos Bence, Marosi Bence, Tóth Nándor várakozásainak megfelelően, végül a 14. helyet szerezték meg. Hogy pontosan mi okozta várttól elmaradó helyezést, az is kiderül élménybeszámoló cikkünkből.

„2016 októberében hallottunk először a versenyről a Zielinski Szilárd Építőmérnöki Szakkollégiumon keresztül, és rögtön beleszerettünk a gondolatba, hogy Tallinnban versenyezhessünk egy általunk tervezett híddal.” – meséli Marosi Bence. Miután összeállt a csapat, elkezdték megtervezni a hidat, aminek meg kellett felelnie a 22 oldalas (!) versenykiírásnak.

Éppen ezért komoly előkészületek után álltak csak neki magának a hídtervezésnek: „Mivel a hidakat öt fő kategóriában pontozták, és mindegyiket valamilyen polinom függvény szerint konvertálták nyerspontból végleges pontszámra, készítettünk egy pont optimalizálót, amivel a híd ideális arányait tudtuk kiszámítani. Ilyen volt például az önsúly és a várható lehajlás aránya. Az optimalizáló alapján úgy találtuk, hogy nem egyetlen szempont kiugróan jó teljesítése vezet eredményre, sokkal inkább az összes értékelési elv mentén elért jó, de nem kiemelkedő eredmény elérése a legcélravezetőbb stratégia. Végső soron ezért döntöttünk az elsőre kézenfekvőnek tűnő ívhíd helyett a gerendahíd konstrukciója mellett.” Úgy kalkuláltak, hogy a gerendahíd hátránya a várhatóan nagyobb lehajlás még határértéken belül mozog majd, és a többi előny (gyors szerethetőség, kis önsúly, nagy vízszintes merevség) kompenzálja a lehajlás miatt kapott kevesebb pontot. „A gyárthatósághoz szükség volt a végeselemes modell alapján egy Tekla Structures 3D-s modellt is felépíteni, illetve elemterveket, gyártmányterveket és NC fileokat készíteni, amikben Kiss Barna hallgató barátunk volt segítségünkre. A gyártást szponzorunk, a Rutin Kft. végezte kiváló minőségben, illetve néhány tervezési kérdésben is segítségünkre voltak, amivel az összeszerelési időt jelentősen csökkenthettük. A verseny előtt leutaztunk a dombóvári központjukba, ahol a szerelési tervek áttanulmányozása után a híd építését gyakoroltuk.” Végül elkészült a végleges híd, aminek a Tristbelle nevet adtuk (a TRuss STeel BridgE rövidítésből).

A híd bemutatásán és összeszerelésén túl volt néhány kapcsolódó részfeladat, amit szintén elő kellett készíteni: plakáttervezés, egy helyszíni bemutatkozó prezentáció előkészítése, plusz természetesen az utazás szervezése.

Bence beszámolója a kint töltött 5 napról megmutatja, hogy a szervezők gondoskodtak róla, hogy a vendég hallgatók ne csak a versennyel foglalkozzanak, hanem ismerjék meg Tallinnt és szórakozzanak jól:

„Első este egy vicces, műveltségre és általános tudásra alapuló kvízzel készültek, amin a különböző nemzetek csapattagjait vegyesen osztották csapatokra, hogy jobban megismerjük egymást. A Tristbelle 4 tagját 2 csapatba osztották el, és végül a győztes csapat is olyan lett, ahol két BME-s hallgató volt.

Másnap lehetőségünk nyílt versenykörülmények között gyakorolni a szerelést, délután pedig meglátogattunk egy 314 méter magas TV tornyot, ahol nem csak a kilátás volt látványos és érdekes, de a mérnöki megoldások is, majd egy gyárból kialakított kulturális központot, ahol láthattunk a mostanában divatos ipari stílust nem utólag kialakítva. A programok után tovább gyakoroltunk, és sikerült 26 percre lecsökkentenünk a szerelési időt, ami nem sokkal előtte még 3 óra volt.

A versenyprogramok mellett az észt hallgatók idegenvezetőként mutatták be városukat, ami a legizgalmasabb városnéző kirándulás volt, amin valaha részt vettem, rengeteg érdekes és vicces információval, megtudtuk például azt is, hogy Tallinn Óvárosának főterén állították fel az első, még díszítetlen karácsonyfát.”

Az utolsó napon pedig kipróbálhatták az igazi skandináv életérzést: egy vidéki szauna központban szaunáztak, majd megmártóztat a jéghideg patakban, végül pedig egy szabad tüzelésű fürdődézsában relaxáltak és borozgattak a forró vízben. „Elképesztő élmény volt” – mesélték róla a csapattagok.

Közben folyamatosan zajlottak a megmérettetés különböző fordulói. Először a prezentációk bemutatása, ahol szabadon lehetett értelmezni a versenykiírást, ezért a magyar csapat kicsit komolyabb, elsősorban a hidat középpontba állító anyagot mutatott be a többiekhez képest, akik a csapattagokat, az országukat, vagy akár egy vicces kisfilm formájában az előkészületek néhány pillanatát mutatták be.

A következő körben az esztétika volt a szempont, ott a plakát minőségét és megjelenését is figyelembe vették, és sok dicséretet kapott a magyar csapat.

Az utolsó versenynapon volt a két legizgalmasabb versenyszám: a hídszerelés és a terhelés. A szerelés, aminek nagyon szigorú szabályai voltak végül 18 perc alatt sikerült, egy egyedi megoldás alkalmazásával: „A versenyen egyedüliként a szakaszos előretolás technikáját alkalmazva fejjel lefelé szereltük a hidat, és az elkészült szerkezetet fordítottuk át. Ezzel a megoldással a szabályok adta téren belül maradva tudtunk példa nélküli megoldással dolgozni, melyet több csapat és a szervezők is ötletesnek tartottak.” Egy „vízbe” ejtett szerszám miatt 1 percnyi büntetést kapott a csapat, így 19 perces lett a csapat időeredménye.

Az utolsó versenyszám során sajnos a körülmények szerencsétlen összjátékának köszönhetően alulteljesített a Tristbelle: „A kiírás szerint a fix támaszokra (maximum 3 mm támaszelmozdulás) kerülő hidakat 750 kg megoszló teherrel terhelték mezőközépen, illetve további 250 kg megoszló teherrel egy, a versenyen sorsolt távolságban, amit egy csapat sem tudhatott előre. Ezen kívül oldalirányban szintén mezőközépen 30 kg függőleges megoszló teher jelenléte mellett 25 kg koncentrált oldalirányú terhet kellett kibírnia a hídnak. Az értékelés mindkét esetben az elmozdulás volt, tehát a hidakat nem terhelték tönkremenetelig. A vízszintes elmozdulás a várakozásainknak megfelelően alakult.

Ezzel szemben, mivel a segédjármot középen összetartó vonórudakat traktorok gumiabroncsával pakolták meg (hogy egy esetleges összeomlás esetén a leszakadó darabokat felfogja), azok a híd terheletlen állapotában már lehajlottak, és a teher hatására ébredő hosszirányú vízszintes erő egyenesítette őket ki, aminek következtében jóval nagyobb támaszelmozdulás jelentkezett, mint amire számítottunk. Ez a mi hidunkat kiemelkedően rosszul érintette a keretszerű viselkedésből kifolyólag, míg a nagyobb részt függőleges reakcióerőt igénylő ívhidaknál kevésbé okozott problémát. A mért lehajlásunk végül 17,3 mm volt. Később a híd tehermentesítés utáni szétszerelésénél ellenőriztük a furatokat, amik nem oválosodtak meg, illetve az elemeink sem deformálódtak annyira, hogy gondot okozott volna a szétszedésük. Ezek tükrében módosítottuk a végeselemes modellünket, és beiktattuk a minimálisan valószínűsíthető 10 mm-es támaszelmozdulást, amivel a modellünk vissza is adta a mért eredményt, így biztosra vehetjük, hogy az eredetileg 9 mm-re számított függőleges lehajlásunk a többlet támaszelmozdulásból származott.”

A csapatban azért maradt némi csalódottság a 14. helyezéssel kapcsolatban, mert úgy érezték, a terhelés módján, nem pedig a számításaikon múlt az eredmény. Ennek ellenére az itthoni visszajelzések pozitívak voltak, és tervben van az indulás jövőre is – bár sajnos változatlan csapatösszetétellel ez nem fog sikerülni, ketten ugyanis addigra lediplomáznak. Ennek ellenére összességében szuper élmény és jó tapasztalatszerzés volt a verseny.